after the rain comes sun..

Nemrég, mikor elkezdtük a szobám, még alig vártam, hogy csinálhassak valamit.

Azóta eltelt pár nap, haladtunk is vele, de most úgy ülök itt, mintha ígymaradhatna az egész örökre.
Elképzeltem, hogy a saját lakásomat újítanám fel, és ugyanígy ülnék a festékesvodrök meg az összetolt bútorok között, és visszaemlékeznék, hogy pár napja milyen felújítási lázban égtem, most meg ígyhagynám az egészet mert lusta vagyok, és ha aludni kell akkor hálózsákban alszom a sokminden között. furcsa. 

persze vágyom rá, hogy szép legyen meg kész legyen, de van egy kis kontrasztja ahhoz képest hogy most ígyhagynám.

lusta vagok. legalább is most. pár napja még fűtött a tettvágy, és alig bírtam kivárni azt a sokat amíg nem csináltam semmit. 

de végül is ez teljesen rám vall. először nagy a kezdeti lelkesedésem, aztán ha már az elején se kellett volna hogy kedvem legyen hozzá akkor a letörés után még meg is utálom amit eddig csináltam, ha meg volt, akkor folytatom, csak .. utána már lustábban; néha úgy látszik mintha nem lenne kedvem az egészhez, pedig ez nem így van, csak nem látszik rajtam..

More than meets the eye

 Tessék a másik bolgom. Tessék olvasgatni, és terjeszteni! Fontos lenne, és szeretném, ha mindenki, legalább egyszer megnézné, és ha tetszik és egyetért továbbadná. Nem fontos ha nem értenek vele egyet. Szeretném, ha meglátnának emberek dolgokat, és észrevegyenek olyanokat, amiket én látok.  

More than meets the eye

 Tessék a másik bolgom. Tessék olvasgatni, és terjeszteni! Fontos lenne, és szeretném, ha mindenki, legalább egyszer megnézné, és ha tetszik és egyetért továbbadná. Nem fontos ha nem értenek vele egyet. Szeretném, ha meglátnának emberek dolgokat, és észrevegyenek olyanokat, amiket én látok.  

Hú de rég írtam...ne is volt mit. Igazából nem volt időm, sem.

Van egy másik blogom. Tessék olvasgatni! az nem személyes. Ezt nem terjesztem....

Nem is tudom miért írok megint. Talán segít átgondolni ha leírom; mert most van mit.

Utálom azt a helyzetet, mikor anyám hazajön, és nekem beszámolót "kell" tartanom a napomról. Évek óta ugyanaz a szöveg, akár meg se kéne ejteni...

Nem történt velem semmi, semmi oylan, amit megbeszélnék vele...azért mert.

 És ő még is kínoz a beszélgetéssel, mintha muszály lenne. Nem okolok senkit, meg igazából nem is érdekel ki miatt esett így, de nem olyan a viszonyunk, hogy megosszam vele a magánéletem...minden egyes részeit...ez van. Nem mesélek neki, mert nem. És kész. Ő még is beszél. Ok, nő...ki kell beszélnie mi volt vele a munkahelyén, tudom...de akkor is. Engem frusztrál..az is benne van, hogy a legszarabb helyen van a szobám...és kb kutyának érzem magam, vagy valami komornyiknak, itt right next to the entrance..jehm. ott lakom, ahol mindenki járkál. és akkor ugorjak ki minden egyes neszre, mintha nekem kötelességem lenne köszönteni még a szellőt is, ami befárad az ajtón, ha kinyílik. Nem! Ez nekem kurva szar, de még csak meg sem próbálják megérteni...nem jut tovább a felfogásuk annál, hogy kussoljak mert van gyerekszobám. És akkor mi van? Mindenkinek van. Ez természetes. De az már nem, hogy a földszinten lakik, és úgy érzi magát, mint egy raktárlakó komornyik, akit kutyába se vesznek. Ellenben minden neszre ugrania kell. Mondanom se kell, hogy magánéletem nincs. Mert minden szart hallok, minden(ki) "rajtam megy keresztül", és idegesít. Kibaszott kiszolgáltatott helyzet. 

És akkor, mikor valaki hazaér, én vagyok az első, akinek ugrania kell, és csapot papot otthagyni, nem érdekel senkit, hogy épp metafizikai kérdéseket feszegetek, és rohadtul el vagyok mélyedve mindenven. És az, hogy valaki berontott a lakásba, csak kizökkent, felbassza az agyam, és még jópofizni is kell...az nem. Nem gyere be...

Anyámnak egyébként rettenetes passzív offenzív rejtett képessége van, hogy éreztesse az emberrel, hogy mit vár el tőle. Kurva szarul esik, hogy amíg én (ezért meg azért) nem mesélem el a napomat, addig ő faggatózik, mintha muszály lenne, és nem vágná az évek óta tartó távolságtartás jelentését... nyomul. ott áll, és kikényszeríti, hogy jól érezzem magam, azzal nyájassággal leolvasztana egy hegyet, én meg állok, és babrálom az ajtóm, mert ha ránézek, akkor kikényszerül belőlem egy abszolút mű mosoly, ami csak azt jelentené, hogy sikerült elfogadtatnia velem a helyzetem, és még jól is kéne éreznem magam...Nem! kurvára nem érzem jól magam, és kibaszott szarul esik, hogy ezt érzem a közelében. És nem tudom kivonni magam a hatása alól. Egyszerűen rátelepszik az elmémre, és mintha egy pihepuha rózsaszín álmot vetítene a szemem elé, hogy azt higyjem, minden rendben van, minden nagyon szép...De nem! Unom már, és elegem van! 

Eddig apámat nem bírtam nagyon, mert nem értettük meg egymást, és egyébként sem nagyon jött be a nevelési stílusa. De valahol mindig jófejnek tartottam, azért rendes ember, én tisztelem. Hogy miért, az maradjon az enyém. De most anyámat egyre jobban nem kultiválom...úgy érzem, mintha kontroll alatt tartaná az életemet, és folyton ellenőrizne, minden mozdulatomról tudni akar. Ok. Nem mondok neki semmit az életemről ez igaz. De ennek megvan az oka, és hiába nem tudom megfogalmazni, érzem.

 De azt is érzem, hogy anyám nagyon nyomul. 

Néha bűntudatom van, hogy faterral nem beszélek meg semmit. Régen nem tudtam, és nem is akartam, de most már egyre jobban szeretnék közeledni hozzá. Azért szeretnivaló, és szeretem is. Végül is az a lényeg, hogy meg tudjunk bocsájtani a szülőknek...nem? mindegy, ez máshova tartozik..

De anyámmal egyáltalán nem szeretnék megosztani semmit, mert tudom, hogy ha elmondok valmait, akkor azt már is meg akarja oldani helyettem. NEM! had oldjam meg a saját életem. Basszus 19 éves vagyok, és azt hiszem elég önálló, hogy megoldjam a problémáim. Nem kell, hogy megoldja helyettem. Ha segítség kell, majd szólok. De nem kérem, hogy "szeretnék kontatkálni veled" címszóval faggasson, és belemásszon az életembe. Ezt korábban kellett volna, mondjuk az oviban legkésőbb elkezdeni..de mindegy.

A lényeg, hogy nem tudom mi a fasz van. Utálom ezt a helyzetet, és már elegem van. Nem akarok több kényszermosolyt villantani, mert anyám rámmászik az aurájával...elegem van.

Szeretnék őszinte arckifejezéseket villantani, sokkal jobban érezném magam akkor. áááh..mindegy.  

john and john

magyarul:






eredetik:

tessék képregényt olvasni.

Rájöttem, a legrosszabb, amit ma próbálnak az emberek, hogy megpróbáljanak mindenre általános választ találni, ami mindenre igaz....pedig ez nem így van.

Mindenre egyéni válasz van, egyéni megoldás. Nem lehet azt mondani, hogy a pszichológia rossz, a költészet meg mindenkinek szép kell hogy legyen. nem.

A legrosszabb, hogy az emberek nem fogadják el az egyén  természetes elhatárolódását. Igyekeznek bekategorizálni mindenkit mindenféle szempontból.

Szerintem meg nagyjából 7 milliárd szempont létezik, és ha valaki egységesíteni akarja az emberi felfogást és értékrendet, menjen hozzon létre társadalmat egy másik bolygón. Itt semmi szükség formalizálni semmit. Ez a baj a mai emberekkel. Általánosítani akarnak. Na jó nem Az emberekkel; azokkal az emberekkel van baj szerintem akik így látják.  

Szerintem nem lehet elítélni meg beskatulyázni senkit a látásmódja miatt, nem hiszem, hogy van egy olyan látásmód, amit mindenkinek legalább el kell sajátítania, vagy elfogadnia...

Nem írok rá példákat pedig számtalan sok van. Mindenki találjon ki magának egyet; ha meg nem megy, akkor segítek.

Ne általánosítsunk. Inkább fogadjuk el a másikat úgy ahogy van.